Vissza a főoldalra © Makláry Zoltán 2019 Telefon: 30-4088109 e-mail: maklaryz11@t-online.hu

4. Fejezet: Optika III. Élesség a gyakorlatban.

Sokan azt gondolják, ha adott egy nagy pixelszámú fényképezőgép és egy hozzávaló drága objektív, akkor már minden rendben, és a felvétel éles lesz. De az éles képnek számos feltétele van. Ezek közül sok dolog közismert, de van néhány olyan kritérium is, amelyre kevesen gondolnak.

A pontos élesre állítás, berázás, bemozdulás, mélységélesség, pixelélesség, rekeszelés, stabilizátor használata, élesség kalibrálás, élesre állítás utáni komponálás, megfelelő felvételi képformátum, képsíkok helyes alkalmazása, mind-mind olyan tényező, amellyel az élességet balszerencsés esetben el lehet rontani. Az élességet bármilyen hiba képes tönkretenni, és igazán éles képet csak akkor kaphatunk, ha egyetlen hibát sem követünk el. Az élességi követelményeket akkor is ismerni kell, ha a kép bizonyos részét nem élessé, hanem éppen ellenkezőleg életlenné szeretnénk varázsolni.

A leképezési törvény szerint a téma csak azon része lehet éles, amely az élességi síkba esik.

Ezért az élesre állítást a lehető legpontosabban kell elvégezni. A gondok egy része a pontos élesre állítás után is megmarad, mert a fotótémánk többnyire nem egy síkban levő festmény, hanem valamilyen térbeli kiterjedésű alakzat.

Érdemes ezt a problémát alaposabban, nem csak kisebb-nagyobb jelzőket említve, hanem konkrétan, számszerű adatokkal megnézve is körüljárni.

Vegyünk tehát egy valós példát. Egész alakos képet készítünk 2,7 méteres távolságból egy 1.4/50mm-es objektívvel, nyitott f1.4 rekesszel, egy 36 megapixeles géppel, amelynek pixelmérete 5 mikron. A következő ábrán látható arckép a teljes egész alakos kép egy részletét mutatja. A függőleges tengelyen a szóródási kör, illetve pixelméret látható. Első közelítésben feltételeztem, hogy a pixelméret azonos a megengedett szóródási kör méretével, de ezt a későbbiekben még pontosítani fogom. Nyilvánvaló, minél kisebb a szóródási kör, annál élesebb a kép, vagyis a függvény a függőleges tengelyen az élesség mértékét mutatja. A vízszintes tengelyen a fényképezőgéptől, pontosabban a filmsíktól mért távolság van feltüntetve. Természetesen az itt bemutatott élességi szint elérése csak egy elvi lehetőség, mert az élességet az egyéb optikai hibák is csökkentik. Ezért az élesség már az élességi síkban sem lehet végtelen magas értékű.

31. ábra. Az elérhető élesség alakulása a felvételi távolság függvényében. f=50mm, rekesz F1.4

A görbe szélessége az éles zóna kiterjedését mutatja. Látható, ha az élességi követelmény 5 mikron, akkor az éles zóna szélessége csupán 4cm. Ha az élesség tekintetében megelégszünk a 30 mikronnal, akkor már egy 24centiméteres zónát is élesnek tekinthetünk. Tehát minden csak követelmény kérdése. Az ábrán mutatott arc mérete arányos, érzékelhető, hogy a teljes arc élességéhez bizony kellene a 24 centiméter szélességű élességi zóna.

Az ábrán látható, hogy az élesre állított sík előtt és mögötte is rohamosan csökken az élesség.

Ha ellenőrzésképpen felkeressük a dofmaster.com oldalt, beírjuk a 2.7m, f=50mm, rekesz F1.4, megengedett szóródási kör CoC= 0.005 mm adatokat, döbbenetes eredményt kapunk. Az 5 mikronos szóródási körhöz ami egy 36 megapixeles géphez tartozik, az éles zóna mindössze 268 centimétertől a 272 centiméter távolságig terjed! Tehát a 36 megapixelnek megfelelő élességi szintet csupán egy négy centiméteres zónában érhetjük el! Ha valaki a Coc helyett a fényképezőgépe típusát írja be, és jóval szívderítőbb mélységélességi adatokat kap, ne örüljön túl hamar. A mélységélességi kalkulátor a klasszikus mélységélességhez tartozó 30 mikronos szóródási körrel számol. Ez pedig csupán egy kb. 6 megapixeles gép élességének felel meg. Azt ugye senki sem mondja, hogy azért vett egy 36 megapixeles, öt mikronos pixelmérettel rendelkező gépet, hogy elfogadja a 30 mikronos szóródási kört élességi követelménynek!

Egy fontos tényező azért enyhíti a fenti nagyon kemény követelményeket. A fényképezőgépünk ,,pixelszáma” valójában jóval kevesebb, mint gondoljuk. A gyártók a kék-vörös-zöld-zöld alapszíneket érzékelő képpontok számát adják meg, és örülnek ha mi a gyári leírást felületesen olvasva azt gondoljuk, hogy ez azonos a pixelszámmal. A képfeldolgozó algoritmus a Bayer interpoláció szerint minden egyes egyszínű képpontból egy valós, háromszínű pixelt számol. A Bayer interpolációt bővebben is bemutatom a 10. fejezetben. A Bayer interpoláció jobb eredményt ad, mintha a képpontokat négyes csoportokba rendeznénk és ezekből a négyes csoportokból számolnánk egy-egy pixelt, ezért úgy tekinthetjük, hogy a fényképezőgépünk effektív pixelszáma nem negyede, hanem fele a képpontok számának. Én úgy vélem, hogy egy 36 megapixeles 5 mikronos képpontméretű fényképezőgép esetén a 18 effektív megapixelhez tartozó 7 mikronos pixelmérettel, illetve szóródási körrel számolhatunk. Ezzel szemben ha egy mai (2023) 60 megapixeles fényképezőgépet vásárolunk, akkor tovább szigorodnak az élességi követelmények. Fotós legyen a talpán, aki a munkája során a 60 megapixeles élességi szintet eléri és ezt a képein is megmutatja.

Ha rekeszeléssel próbáljuk meg növelni az éles zóna szélességét és a rekeszt F1.4 -ről F8-ra szűkítjük, akkor már 8/1.4, kereken hatszor szélesebb zónában kapjuk meg az elvárt élességet. Esetleg még az F11-11.5 rekesszel próbálkozhatunk, ekkor ugyan az élességi zóna tovább szélesedik, de itt már kezd belépni a fényelhajlás élességet csökkentő hatása is.

Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy 36 megapixelnek megfelelő élességi szint nem létezhet, csupán azt, hogy a téma térbeli kiterjedése miatt ez általában csak a teljes képfelület egy kis részén érhető el.

Mélységélesség és pixelélesség. A mélységélességről a későbbiekben egy külön fejezetet is írok, ezért itt csak röviden ismertetem a mélységélességet. Definíció szerint a mélységélesség az a felvételi távolság tartomány, amelyen belül levő tárgyak majd az elkészült papírképen majd élesnek fognak tűnni. Tehát az elkészült papírképről van szó, bármilyen fényképezőgéppel készült is az, és arról, hogy ez a kép majd az átlagos látású néző számára, ismétlem az átlagos látásélességű néző számára a szokásos nézési távolságból élesnek fog tűnni. A kép nem lesz tehát mondjuk a 36 megapixelnek megfelelő élességű, nem lesz éles közelről megnézve sem. A mélységélességi zóna csupán annyit jelent, hogy a mélységélességi zónában levő dolgokat az elkészült képen nagyjából, körülbelül, éppen hogy élesnek fogjuk találni! A mélységélességi számításokhoz az általánosan elfogadott szóródási kör a 30 mikron. Ez körülbelül mintegy 6 megapixel szintű élességet takar. Tehát sohase feledjük, a mélységélességi zóna távolról sem garancia a 24-45 megapixelnek megfelelő élességre. A fotósok többsége elköveti azt a hibát, hogy felvételkor a mélységélességi zónával számol, az objektív mélységélességi skáláját használja, de az elkészült képen már a fényképezőgépe pixelszámának megfelelő élességet várja el.

Ha a pixelmérethez kapcsolódóan akarjuk meghatározni az élességi zónát, ezt már nem nevezhetjük mélységélességnek, mert ez az elnevezés már foglalt, nevezzük inkább pixelélességnek, pixelélességi zónának. A pixelélességi zóna tehát azt mutatja meg, melyik az a felvételi távolságtartomány, amelyben a fényképezőgépünk hatalmas pixelszáma alapján elvárt élességet megkaphatjuk. Ha a megengedett szóródási kör méretét a pixelméret kereken másfélszeresében határozzuk meg, akkor a pixelélességi zónát kapjuk meg.

A fentiekből már érezhetjük, hogy az élesre állítás pontossága mennyire kritikus, mennyire fontos. Gondoljunk csak arra, ha az éles zóna csupán 4-6 cm akkor, akkor azt kell mondanunk, hogy legalább 1cm pontossággal kell, kellene élesre állítani, hiszen az élesre állítási hiba nem veheti el a tejes éles zóna számottevő részét. Majd három méteres felvételi távolságnál 1cm pontossággal élesre állítani, nem semmi követelmény! Még az is könnyen megeshet, hogy a fotós az élesre állítás után, de még az exponálógomb megnyomása közben előre mozdul ennyit.

A nem kellően éles képek felett könnyű átsiklani, mivel még a nagyobb méretű professzionális monitorok is általában csak 2-4 megapixelesek, az interneten pedig még ennél is kisebb képek jönnek-mennek.

Tehát mindenkinek van élesre állítási problémája, csak nem mindenki veszi észre!

Nézzük először a manuális élesre állítást. Ha kézzel állítunk élesre, akkor a legfőbb gond, hogyan tudjuk az élességet ellenőrizni? A mattüveg mérete 36mm, az ezen létrejövő kép még a keresőrendszer nagyítása után sem látható kellő pontossággal. Hogyan is lehetne a 36 milliméteres mattüvegen olyan pontossággal élesre állítani, hogy majd később a kép egy részletét a monitoron méteresre nagyítva is élesnek találjuk? Nyilvánvalóan sehogy. Vagy cinikusan: véletlenül. A kereső élesség visszajelzése sem sokat segít, mert nem kellő pontosságú. Azt már meg se merem említeni, hogy nem mindenkinek kifogástalan a látása. Pontos munkát csak a mozdulatlan téma, az állvány és az kinagyított élőkép tesz lehetővé. Ez viszont elég körülményes, időrabló feladat, a fotósok általában nem így fotografálnak. E tekintetben a tükör nélküli, elektronikus keresővel EVF rendelkező gépek jobb szolgáltatást nyújtanak. Az EVF kereső lehetővé teszi, hogy már az élesre állítás során felnagyítsuk a keresőkép egy részletét. Ugyanakkor a tükör nélküli rendszerhez tartozó EVF kereső monitorképe a szabadtéri, napfényes fényképezéskor számomra nem szimpatikus. Az objektívek kézi, manuális élesre állítása általában azért is problematikus, mert az objektívek élesre állító gyűrűje rendkívül kis szögelfordítást igényel. Például ha egy objektív méterskáláján az 2m és a 3m állás között csupán 8mm van, hogyan is lehetne mondjuk 1cm pontossággal élességet állítani, mikor ehhez az objektívet csupán kézzel 0.04 milliméterrel kellene elmozdítani az objektívet! Az autófókuszos objektívek manuális élesre állítása még ennél is nehezebb.

32.ábra: Egy 58mm-es objektív méterskálája.

Az autófókusz általában pontosabb lehet mint a kézi élesre állítás, de ez a módszer is figyelmet, óvatosságot és tapasztalatot igényel. Az autófókusz használatához mindenekelőtt tanulmányozzuk át a fényképezőgépünk gépkönyvét. Az autófókusszal történő első ismerkedéskor törekedjünk arra, hogy minél kisebb terültet lefedő, általunk kiválasztott helyen levő fókuszpontot használjunk. Az sem mindegy, hogy a fókuszálás mikor történik. Az élesre állítás történhet az exponáló gomb félig történő lenyomásakor, vagy csupán az AF gombbal adott külön parancsra. Az élesre állítás lehet egyszeri, vagy folyamatos. Az élesre állítandó pont helyét is kiválaszthatjuk mi magunk manuálisan, vagy indokolt esetben rábízhatjuk a fényképezőgép automatikájára is. Még azt is megparancsolhatjuk a gépünknek, hogy életlen kép esetén meg se engedje az exponálást. Persze univerzális csodaszer nincsen, a fényképezőgép gyártók azért hoztak létre ilyen sokféle beállítási lehetőséget mert minden feladathoz más-más beállítás optimális. Az autófókusz üzemmódok közti választást elsősorban a téma mozgása befolyásolja. Sokféle mozgás, sport, tánc létezik, aki ilyesmit fotóz annak a saját speciális területét kell kiismernie, megtapasztalnia.

Először mindig statikus témákkal gyakoroljuk az autófókusz használatát, amikor ez már rutinosan megy, csak akkor próbálkozzunk gyorsan mozgó témákkal. Hacsak lehet mi határozzuk meg az autófókusz mező méretét és helyét. Kevésbé mozgalmas témáknál tudatosan helyezzük a fókuszmezőt a kívánt pontra, aktiváljuk az autófókuszt, majd exponáljunk. Ha olyan gyors mozgásokat fotózunk, ahol nincs idő az élességmező kézi állítgatására, kipróbálhatjuk az automatikus célkövetést is.

Az autófókusz használata esetén statikus témáknál a legnagyobb hiba az élesre állítás utáni újra komponálásból fakad. Sokan kényelmesnek, gyorsabbnak tartják ezt a megoldást, a fókuszpont áthelyezése helyett egyszerűen e célpont felé fordulnak, majd elvégezve az élesre állítást visszafordulva pontosítják a képkivágást. A matematika viszont egyértelműen megmutatja, hogy az élesre állítás után a képkivágás megváltoztatása élességi hibát okoz. Ez a módszer, az utólagos komponálás még a filmes korszakból jött, de akkor 30 mikron volt az elfogadott szóródási kör, ma pedig akár 5 mikron. Akkoriban az olyan élesre állítást segítő eszközök, mint a mérőék és a mikroprizma a mattüveg középen helyezkedtek el. Ezenkívül régen a rekeszelés általános és természetes volt, ma pedig divat a szép háttérmosás érdekében a minél nagyobb rekesznyílás alkalmazása. Így a filmes korszakban még belefért az utólagos komponálás okozta a felvételi hiba, ma pedig már nem fér bele. Szóval a kép megkomponálása után kell az élességpontot rá kell helyezni a kívánt célpontra, el kell végezni az élesre állítást, majd nyomban exponálni kell. Esetleg, ha szűk rekeszt használunk, és csak kismértékben fordítjuk el a gépünket, akkor néha ezt a könnyedebb élesre állítási gyakorlatot is megengedhetjük magunknak, de tudnunk kell, ez nem egy szakszerű eljárás.

33. ábra: Az élesre állítás utáni komponálás és a pitagorasz tétel.

Egyértelmű hogy ezen felvételnél a kép középére, a virágcsokorra kell élesre állítani és ekkor az élességi síkban állók mindegyike éles lesz. Ha viszont a fotós bármely okból a fényképező gépével netán a zöld ponttal jelzett alak felé fordulna, erre állítana élesre, majd a képet újrakomponálva visszatérne az eredeti képkivágáshoz, akkor az élességi sík már az ünneplő csapat mögé esne, mert pitagorasz tétel szerint, és szemmel láthatóan is, a zöld pont távolabb van a fényképezőgéptől, mint a virágcsokor.

Optimális esetben az élességi sík párhuzamos a szenzor síkjával és merőleges az optikai tengelyre. A témáinkat mindig úgy kellene elrendezni, hogy a számunkra fontos részek az élességi síkba kerüljenek. Ez viszont gyakran nem valósítható meg, mert ellentétes a kompozíciós törekvéseinkkel, vagy más feltételekkel. Gyakori például, hogy a modell áll, a fotós pedig lefelé dönti a fényképezőgépet. Ekkor már a filmsík és a téma síkja nem párhuzamos. Az ilyen és hasonló esetekben hasznos lenne egy tilt-shift objektív használata, amely lehetővé teszi az élességi sík megdöntését a filmsíkhoz képest. Ilyen speciális felszereléssel viszont kevesen rendelkeznek. Az amatőröknek tehát marad a fotózandó téma élességi síkba rendezése, a helyes géptartás, és a rekeszelés.

Most hogy az élességi kritériumok nehezén túl vagyunk, nézzük meg azon feltételeket, amelyek megértéséhez kevesebb figyelem kell. A gyakorlatban természetesen ezen feltételek betartására is maradéktalanul ügyelnünk kell.

A berázás oka a fotós kezének mozgása, remegése. A berázás elkerülésének általános módja az állvány használata. Viszont a fotósok többnyire nem cipelnek magukkal állványt. Ráadásul az állvány csak akkor segít, amikor a fényképezőgép mozog. Ha a téma mozog, azon az állvány nem segít. A berázás elkerülésére fontos a stabil, nyugodt esetleg kitámasztott kéztartás. A helyes géptartást a fiataloknak is érdemes megtanulniuk, nem legjobb taktika ha kizárólag a stabilizátorban bíznak. Kritikus esetben az expozíció pillanatában még a légzést is vissza kell tartani. Segíthet egy botállvány is. Más esetben a stabilizátor funkció használata lehet eredményes. Berázást okozhat az is, ha mozgó járműből, vagy instabil helyről fényképezünk. A berázás elkerülésére válasszunk kellően rövid zársebességet. A régi zársebességi ajánlásokat, például a reciprok szabályt, mely szerint kézből legfeljebb a fókusztávolság reciprokának megfelelő záridőt exponálhatjuk ki, felejtsük el, mert a mai pixelszámok sokkal nagyobb élességi követelményt támasztanak. Általában tartsuk a zársebességet 1/500s vagy még ennél is rövidebb értéken. Makrófelvételeknél, vagy teleobjektívek használata esetén, még ennél is nagyobb zársebesség, illetve rövidebb exponálási idő szükséges. A nagyobb tömegű professzionális gépek és objektívek a berázás szempontjából némileg stabilabbak, de ennek ára a nagyobb cipelendő súly. Barkácsoló szellemű fotósok akár egy nehezebb fémtömböt is csavarozhatnak a fényképezőgép aljára, megnövelve ezzel a kézből kiexponálható zársebességet.

Amikor nem a fotós, hanem a téma mozogása miatt lesz életlen a kép, bemozdulásról beszélünk. Lehetőleg a bemozdulást is kerüljük el. A bemozdulás kiküszöbölésére a stabilizátor nem alkalmas, itt csak a kellően rövid zársebesség használata segít. A bemozdulás kiküszöbölése nem egyszerű, mert egy mozgást megfagyasztani csak rendkívül rövid zársebességgel lehet. Könnyen meglepődhetünk, amikor megtapasztaljuk, hogy például egy balett táncos még az 1/2000s zársebesség mellett is simán bemozdulhat.

Fényképezzünk mindig RAW formátumban. Legalábbis akkor ha a képpel később esetlegesen komoly szándékaink vannak. A RAW formátum nemcsak a expozíció és a színek utólagos pontosítását teszi lehetővé, hanem az élesség tekintetében is a maximális lehetőséget nyújtja. A legjobb minőségű JPG tömörítés is, bár csak kismértékben, de mégis csökkenti az élességet. Ha pedig valaki JPG formátumot használ, és emellett netán még a pixelméretet is leveszi, akkor fokozott élességvesztésre számíthat.

Közeli portréknál az élesre állítás után már ne imbolyogjunk előre-hátra! Ezt a modellünknek se engedjük meg. Van aki még az exponálógombot is úgy nyomja meg, hogy akaratlanul előremozdul egy kicsit.

A stabilizátor sokszor segít, de nem csodaszer. A stabilizátor megfelel a berázás ellen, de ha a modellünk mozog, akkor már nem hatásos. A stabilizátor használatához figyelmesen el kell elolvasni a gyári kezelési útmutatót. A gyártó által ígért stabilitás növekedést nem kell minden esetben kritika nélkül elfogadnunk. Ki kell várni míg a stabilizátor motorja felpörög, beáll. Nem szabad hirtelen felkapni a gépet, és eközben már exponálni is. A stabilizátor viselkedését alaposan ki kell tapasztalni, furcsa jelenségeket is megfigyelhetünk. Előfordulhat például hogy az 1/125 zársebesség használata jó eredményt hoz, az 1/100, 1/80, 1/60 nem jó, de az 1/30 ismét használható. Egyes vélemények szerint ilyenkor a stabilizátor és a felcsapódó tükör okozta rázkódás egymásra hatásáról van szó. A stabilizátor használata nagyon előnyös a teleobjektíveknél, és kisebb a jelentősége a nagylátószögű objektíveknél. A stabilizátor alkalmazása egy kellemes lehetőség, de mivel a stabilizátor mozgó, kopó alkatrészt is tartalmaz, aggasztó arra gondolni, hogy miként lehet majd megjavíttatni, amikor egyszer majd lejár a gyártó alkatrészellátási kötelezettsége.

Az élességet elronthatja a helytelen világítás, például a túlexponálás is. Az is életlenséget okoz, ha egy viszonylag sötét téma mögött egy fehér háttér van, amelyről rengeteg nem a témáról érkező fény verődik a tükörházba és ott össze-vissza szóródik. Ha fehér hátteret szeretnénk egy képen, a háttér akkor is csak annyira legyen világos, amennyire az feltétlenül indokolt. Tárgyfotónál a fehér helyett általában egy világos bézs vagy nagyon világos szürke szín inkább megfelelő. Ellenfényes felvételeknél is adódhat hasonló gond, amikor a tükörházba verődő rengeteg kóbor fény könnyen tönkreteszi a brillanciát. Ha tudjuk, hogy ez egy egyszerű szakmai hiba, akkor az ilyen képeket már kevésbé fogjuk művészi jelzővel illetni.

34 ábra: ellenfényes kontrasztcsökkenés

Láthatjuk, hogy a fényforrás elérte a frontlencsét. Az árnyékos részeket is erős fényszóródás érte, az élesség pedig nagyon gyenge lett.

A fényképezés speciális területein új, meglepő, addig nem tapasztalt élességi problémák is fellépnek. Erős teleobjektíveknél, amikor a fókusztávolság meghaladja az 500mm-t, a berázási és berezdülési gondok hatványozódnak. Ilyenkor már a fényképezőgép expozíció során felcsapódó tükre is berázhatja a képet. Ezért a professzionális gépeken a tükröt már az expozíció előtt fel lehet csapni. Ilyen hosszú gyújtótávolságoknál már nagyon kritikus az állvány és az állványfej minősége. Különlegesen megtervezett, precíz, drága gömbfejeket, vagy gimbal fejeket lehet használni. Az erős teleobjektíveknél, távoli témák esetén a levegő páratartalma is korlátozza az élességet.

Kicsi, vagy egészen apró tárgyak fotózásakor szintén nagy fokú berázási, bemozdulási problémákba ütközünk. Ha emellett a téma nem csak kicsi, hanem mozog, netán repül, akkor ember legyen a talpán aki ilyen körülmények között éles képet készít. A makrófotózás fokozott figyelmet és alapos felkészültséget igényel. Egyszerűbb eset, amikor csupán egy mozdulatlan témát, például könyvet vagy diafilmet kell reprózunk. Ekkor elég egy speciális stabil repróállványt használni és a tükröt felcsapni az expozíció előtt.

Fontos, az is, ha egy képünk véletlenül életlenre sikeredett, a kép elemzése során meg tudjuk határozni, milyen hibát követtünk el és a hibát felismerve megtaláljuk a megoldást is.

35. ábra: élességi hibák, a berázás:

A berázás illusztrálására készített erősen berázott felvétel. A gyakorlatban is hasonlóan mutatkozik a berázás hatása, csak sokkal finomabban, kisebb mértékben. Középen a kinagyított részletből látható a berázás iránya. A berázásra jellemző, hogy a berázás irányába eső vonalak relatíve élesebbek maradnak.

36. ábra: élességi hibák, a bemozdulás:

A bemozdulásra jellemző, hogy a bemozdult kéz, haj életlen, a kép többi része viszonylag éles. Érdemes itt is számolni egy kicsit: Az expozíciós idő 1/80 másodperc volt. A kéz körülbelül 10 millimétert mozdult el. Ha a kezet vagy a hajat 0.2mm elmosódottsággal vagyis élesen szerettük volna megkapni, akkor 10/0.2 =50 szer gyorsabb zársebességet, vagyis 1/4000 másodpercet kellett volna alkalmazni.

37-38. ábra: Élesre állítási hiba:

A felvétel nagyjából jónak tűnik, belenagyítva azonban látszik, hogy a szempilla életlen, míg az arc elé belógó hajszálak élesek. Ezt nevezik front fókusznak.

Mindenkinek javaslom, hogy néha készítsen élesség teszteket. Nem azért mintha az interneten fellelhető tesztek nem lennének megbízhatóak, és nem is csak azért, hogy az éppen most vásárolt optikánk rendben van-e. A tesztek azért nagyon fontosak, mert magas szintű precizitást igényelnek, és a tesztek során kiderül, hogy tudunk-e teljesen hiba mentesen fényképezni. Ha már a tesztek során sem sikerül teljesen éles felvételt készíteni, akkor nyilvánvaló hogy a mindennapi gyakorlatban ez még kevésbé sikerülhet. Tesztkörülmények között könnyebb kiderítenünk, milyen hibákat követünk el. Ha például állvánnyal már tudunk éles felvételt készíteni, akkor kipróbálhatjuk, hogyan sikerül ugyanez kézből. A tesztek során tapasztalatokat szerezhetünk, hogy mely tényezőkre kell leginkább vigyáznunk. A tesztsorozat arra is alkalmas hogy kiderüljön, hogy például milyen megbízhatóan, sorozatban milyen szórással tudjuk az élességi kritériumokat teljesíteni. Vajon tudunk-e tízszer egymás után ugyanúgy élesre állítani, akár kézzel, akár autófókusszal? A berázás is olyan dolog, hogy vagy messze elkerüljük a kritikus tartományt, tehát nagyon rövid záridőket exponálunk, vagy elmegyünk e lehetőségeink határáig, de itt már kérdés, hogy milyen százalékban lesz meg a kellő élesség.

Az élességtesztek során tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy érdemes-e egyedileg kalibrálnunk az optikáinkat. Azonban mielőtt ilyet tennénk, gyári szakszervizben ellenőriztessük a a gépvázunk autófókusz rendszerét! Kizárólag akkor fogjunk az objektívjeink egyedi kalibrálásába, ha már biztosak vagyunk benne, hogy a gépvázunk AF pontossága rendben van! A kalibrálás mértéke a felvételi távolság függvényében is változhat, ezért a kalibráláshoz olyan felvételi távolságot használjunk, amely számunkra a fényképezés során a legfontosabb.

A tükörreflexes gépeknél a mozgó tükörre szerelt szintén mozgó segédtükör által vetített kép kerül az autófókusz érzékelőre. Elképzelhetjük, hogy például 100.000 fel-le csapkodás után ez a tükörrendszer elállítódik és az autófókusz pontossága romlik. Még a tapasztalt fotósok is hajlamosak sohasem elolvasni vagy átugorni a kezelési útmutatóban a karbantartásra javasolt szerviz időpontokat. A problémák, például autófókusz gondok felléptekor pedig sokan új gépre váltanak. Ez is megoldás, csak kissé költséges.

Ha azt tapasztaljuk, hogy valamelyik felvételünk nem eléggé éles, akkor nyissuk meg a képet a Nikon viewNX nézegető programban, kapcsoljuk be a fókuszpont visszajelzési opciót, és nézzük meg hogy jó helyre történt-e az élere állítás, vagy egyáltalán történt-e az adott képnél élesre állítás.

Most, hogy immár az elkövethető hibákat remélhetőleg hiánytalanul felsoroltam, mégis van egy fontos tényező, amelyet eddig nem említettem. Ez pedig nem más mint a kapkodás. Amikor kapkodunk, hiába tudjuk elméletileg, mit is kellene tennünk, mégis hibázunk.